Mosolyország lettünk, visszavonhatatlanul. Megint gyászolni kell, mintha egy érzés bizsergetné újra meg újra a Teremtőt, hogy sújtson le, újra meg újra. És a Teremtő nem kérlelkedik, nem húzódozik. Vajon meddig kell várni, mikor csap le Rád, földi halandó az Isten haragja? Mert a futballistákat, a labdavirtuózokat nem kedveli. Zsiborás Gábor, Dárdai Balázs, Fehér Miklós, Zavadszky Gábor, Bánka Kristóf után éppen egy hónappal ezelőtt egy örökvidám futballista, Rajnay Zoltán hagyott itt bennünket. Halálának körülményei máig tisztázatlanok.

És most Selenka Tamás. Aki két hónapja olyan boldog volt, hogy a Felsőpakonyt magabiztosan legyőzve elhódította csapatával a Sport TV Kupát, szinte madarat lehetett vele fogatni. Futott, naná, hogy futott szélsebesen, aranyéremmel a nyakában az Üllői út gyér számú közönsége felé, hogy a stadion minden szegletében örömittasan mutassa mindenkinek, ami a szíve mellett volt. Aranymedália, megannyi munkával. Nagy siker volt ez, és akkor senki, a Teremtőn kívül senki sem sejtette, hogy ez a szív július negyedikén felmondja a szolgálatot.

Azon az esővel átitatott, mégis ragyogó májusi szerda délután Selenka Tamás egyszer csak hozzám fordult: készítenék-e róla egy ,,aranyos" fotót? Ki az, aki az öröm megfoghatatlanul mámorító pillanataiban nemet tud mondani egy ilyen kérésre? A kép elkészült. Akkor azt hittük, ez a tavaszi nap neki és csapattársainak, no meg a kitartó törökbálinti szurkolóknak lesz csupán emlékezetes. Mára azonban nyilvánvalóvá vált: mindketten tévedtünk…

Nyugodj békében, Selenka Tamás!

www.pmsport.hu