In memoriam Selenka Tamás (1982–2006)

Látod, milyen furcsa ez az élet? Nemrég még hozzád futott Miskei Attila, Varga Laci vagy Csintalan Csaba, hogy megöleljenek, miután góljaid után a világból is kiszaladtál volna. Most egymást ölelik a koporsód mellett. Sírva, zokogva, szentségelve. Emitt virágcsokor, amott koszorú. Ők is tudják, amit Te nagyon is jól tudsz: a Teremtő valamiért nem szeretett, hogy ennyi időt hagyott neked futballra, tanulásra, szórakozásra. Talán, mert futballoztál? Nem, nem, ez aligha elképzelhető. Talán azért, mert mindig mosolyogtál, néha még a góljaid után is? Ez egyszerűen képtelenség. Emberi ésszel felfoghatatlan. Nem túl bölcs ez a Teremtő, úgy hiszem.

A halál nem válogat, ezt eddig is tudtam. De nem, ez az Isten valamiért szeretett Téged. Bár bajnok nem lettél a Törökbálinttal, az amatőrök kupáját megnyertétek. És ennek Te is részese voltál.

Gyűlnek a csokrok, lassan már a fejfád sem látszik. Látod, itt lenn az emberek szeretnek, ha már odafönn nem volt hozzád a sors kegyes. Kegyetlenség még csak kimondani is: Selenka Tamás élt huszonnégy évet.

Ott állsz a jobb szélen azon a májusi fotón. Nyakadban aranyérem, arcodon mosoly, szívedben boldogság. Friss még a kép, nagyon friss, és sohasem feledem. Halálod híre óta többször megnéztem. Valaki, ne kérdezd, hogy ki, egyszer azt mondta: a mosoly csak egy pillanatig él, de az emléke örökre megmarad. Így vagyok én most Veled. Szótlanul, üres tekintettel.

De mondd csak, milyen az élet ott fenn? Mert idelenn már nem létezel. Csak a megfáradt földi halandók szívében élsz. Amit senki soha nem vehet el.

Van még ott hely? Megyek én is, várj meg! Nem akarok kapkodni, néhány évtizedet még eltöltenék itt lenn. Egyszer úgyis találkozunk. Talán épp egy meccs alkalmával, amikor kifutsz Simon Tibivel és Zavadszky Gabival, hogy az Üllői úti közönség előtt körbefutva ünnepeljétek a kupagyőzelmet. Ott kószálok majd a pálya szélén, várva a pillanatot, hátha megszólítasz: készítenék-e egy képet a győztesekről, akik ma, a két lábon járó földiek szemével örök vesztesek.

Isten Veled, Selenka Tamás!

Horváth M. Attila